Ismeretlen év, ismeretlen hónap, ismeretlen nap

„3 éve immár fogságomnak. A toll mellyel írok, kitépett varjútoll, tintám saját vérem. A lap ruhám egy szakadt darabja. Fogvatartóimról, kilétét még mindig nem ismerem. A napok telnek és én, egyre csak gyengülök. Kilátásaim egyre rosszabbak. Minden nap eljönnek, nem hagynak nyugtot. A ruha melybe kényszerítettek rabszolgaruha. Melleim alig takarják, combom és fenekem is épp hogy csak fedi. Testemet éktelenkedő harapásnyomok tarkítják. Ezért tartanak fogva, hogy tápláljam őket. Ha vendég jön, kóstoló alapesetben csak desszert vagyok, persze nem egyedül. Űzött vadak voltunk egykor még gyermekként, elhurcoltak bennünket szüleinktől, otthonunktól távolra hoztak, és azóta sem engedtek el. Nem is emlékszem a napra mikor utoljára látták szemeim a napot. Bár szabad lehetnék. Egy lány azt mondta, hogy, majd ha meghalunk szabadok, leszünk. Nem értek vele egyet, hisz a lelkünk is felzabálják. Börtönöm őre egy magas, szikár férfi. Arcán nyoma sincs emberiségnek. Engem már rég elkülönítettek a többi rabtól, mégpedig azért, mert azok nem viselték el a sok sírást, a sok könnyet, hangos kiáltást, amit éjjelente okoztam. Cipők kopogását hallom. Újra jönnek, közelednek…”

Pár nappal később

„Fázom. Rettentően hideg van. Reszketek. Friss sebeim sem gyógyultak még be, és persze senki sem segít. A többi ott van egymással, de én saját magányommal üvöltök. Lázadásról suttognak, meg magukat vadászoknak titulált boszorkányok csoportjáról, akik eljönnek értünk, s megmentenek minket. Pff nah persze! Itt halunk meg mind, ez nem kérdéses. Kiszívják összes vérünk, s meghalunk csak azért, hogy ők tovább élhessenek.”

Körübelül 1 hónap elteltével, hirtelen kaparás a ruhadarabon

„Kitört a lázadás. Itt vannak. Megmenteni jöttek! Harcolnak! Sikítás, halál, vérontás, háború, és újra felcsillan a remény.”

Nyertek, és elhoztak magukkal mindenkit, akit lehet, köztük engem is. Lefürdettek, fertőtlenítették sebeim, bekötözték őket, tiszta ruhát, és meleg ételt adtak nekem, majd lefektettek aludni. Nagyon sokáig aludtam. 6-7 ember aludt a szobában, mikor végre felkeltem. A nap szinte égette szemeim, és még könnyem is kicsordult, de nem a fájdalom miatt. Nem. Az öröm. Fény újra fényt látom el, sem hiszem. Még a repedt falak, omladozó vakolat is szépnek tűnik. Sétára indultam, majd benyitottam a terem végén, lévő ajtón. Egy edzőterem. Éles, hideg tekintetek tapadtak rám, majd rám mosolygott, hozzám lépett és egy szalonba vezetett. Közben elmagyarázott mindent, amit tudnom kell. Vámpírok és ők vadászok, pusztítják amennyit, csak tudnak. Kérdezgetett én, pedig hol bólintottam, hol pedig fejem ráztam. Nem szóltam senkihez. Egy papírra írva kérdeztem azt is, hogy csatlakozhatok-e hozzájuk. Belementek és felépülésem után megkezdődött a kiképzés. Tekintve, hogy nem tudták a nevem, és én sem, Svetlana Destroyler-nek neveztek el. Egyik nap, mikor már sötétedett, és készültem lefeküdni, történt valami. Végigfutott a hátamon a hideg, megborzongtam, majd elképedtem. Tollam melyhez senki sem ért, most magától, írásba kezdett. A szavak melyek papírra kerültek, bíztató szavak voltak, melyek lelkileg feltöltöttek. Másnap végre megszólaltam és elmeséltem az előző napi történetet. Azt mondták ez egy képesség, a holtakkal való kommunikáció, és majd idővel kitanulom, de előbb megtanítják kezelni nekem az átváltozás képességét, melyet ők már rég felfedeztek bennem. Persze bólintottam, és végre boldognak éreztem magam. 2 év aktív kiképzés alatt tökéletesítettem a kardforgatás, és a könnyebb fegyverek használatát, valamint az átváltozás képességét. Állat képében egy fekete farkas vagyok, világos, szinte ezüst szemekkel. Eme képességem mellett egy harmadik is jelentkezett, méghozzá a hipnotizálás. Egyelőre még szinte nem is tudom használni, és a holtakkal is csak nagyon alapszinten ismerem a kapcsolatot, persze folyamatosan tanulok. A 4. ik év tanulás után, már biztonsággal használom a nehézfegyvereket, de kedvencem továbbra is három, még a mentoromtól örökölt kardjaim, és colt 45 –ös kispisztolyom. Küldetéseim eddig mind sikerrel hajtottam végig, legalábbis még egy vámpír sem jött vissza panaszkodni a halálból.

25 éves vagyok, fiatal, ám már megedzett lány aki gyűlöli a vámpírokat. Életcélommá, rögeszmémmé vált kiirtásuk. Gyűlöletemen enyhíteni nem tudok, és nem is akarok. Edzett vagyok, de nőiességem nem vesztettem el. Szeretem a kihívó ruhákat, ugyanakkor, csendes vagyok, bizalmatlan, visszahúzódó, és komoly. Álmaim már kiölték belőlem a vámpírok, nincsenek többé, ahogy lelkem is elvesztettem az első gyilkolással.

Mikor meghallottam, hogy vadászok egy csoportja Skóciában sikeresen elfoglalták Blackwood városát, útnak indultam. Persze ezek előtt elengedhetetlen volt, így visszatértem szülőhazámba, Oroszországba. Megkerestem családom sírját, kegyeletem-tettem, és most itt vagyok, hogy bizonyítsak a vadászok vezetőjének, Amarantha Reave-nek, és hogy az ő szolgálatában lévő vadászok egyike lehessek.

Svetlana Destroyler