Daphne Shahrivar Amurdad

13 évvel ezelőtt születtem Iránban. Szüleim muszlim vallásúak, és engem is ebben a szellemben neveltek. A mindennapjaim a korán jegyében teltek, az erkölcsös muszlim leányok neveltetésének megfelelően. Hat éves koromtól iskolába jártam, ahová vagy anyám, vagy nagyanyám vitt el, mindketten a legszigorúbb muszlimok, csadorban, és engem is erre szoktattak.
Nem szerettem az iskolát, mert a tanárnő rendkívül szigorú volt, és ha csak kicsit elbambultam, vagy kinéztem az ablakon, máris pálcával büntetett. Bár otthon is szigorú nevelést kaptam, nem szoktam hozzá, hogy durván bánjanak velem. Azonban annak ellenére, hogy sokszor könyörögtem szüleimnek, és nagyszüleimnek, hogy ne vigyenek oda, ők fontosnak tartották, hogy oda járjak, és a Koránt avatott tanító kezéből tanulhassam. A Szent Könyv mellett megtanultuk mindazt, amit egy erkölcsös muszlim nőnek tudnia kell a ház vezetéséről, a férj kiszolgálásáról, hiszen minden lány, aki velem együtt járt oda, tudta, hogy egy napon családja dönt a sorsáról, és egy muszlim férfihoz adják.
A szerelem nem volt ismert, vagy elfogadható fogalom számunkra. Erkölcstelen, léha nők kicsapongásának tartottuk még az erről való beszédet is, így bennem fel sem merült, hogy más férfihez menjek, mint akit családom jelöl ki a számomra.
12 éves koromban családom tárgyalni kezdett apám egyik üzlettársának családjával, akik Egyiptomban éltek. Volt egy nálam 6 évvel iősebb fiuk, és apám üzleti kapcsolatai úgy kívánták, hogy lánya házassága révén erősítse meg az apával a szálakat. A család hamarosan megjelent nálunk a 18 éves Abdulrahmannal, akit férjemül vákasztottak. Ez volt az első alkalom, hogy megijedtem. Abdul nem sokat láthatott belőlem, hiszen én az előírás szerint csadort viseltem, de én jól láttam a fiú ragyás, himlőhelyes képét, melyből savószín szemek meredtek az értelem minden fénye nélkül.
Abdulrahmant láthatóan hidegen hagyta a 12 éves feleség gondolata, apja intésére is csak lekezelően bólintott felém, és muszlim szokás szerint esze ágában sem volt megköszönni, mikor az asztalnál kiszolgáltam.
Elkeseredtem. Szóval ez a himlőhelyes bárgyú figura lesz a férjem. Korábban nem bántam a házasságot, izgalmas dolognak tartottam, de olyan férjet képzeltem el magamnak, amilyen apám volt. rőtől duzzadót, aki mindig tudja, mi a helyes, és nem kell mellette rettegnem, míg hű feleség maradok. Abdul azonban nem ilyen volt. Csak apja parancsára mozdult, akkor is tétován, és a férfiak közös ebédje alatt többször oda kellett mennem, mert éppen kiöntötte az italát, vagy elejtette a szószos tálat. Anyám, sőt nagyanyám is a szemét forgatta, holott korábban sosem láttam, hogy egy muszlim férfi ellen akér csak az arcizmukat is rándították volna. Megértettem tehát, hogy a család női tagjai mellettem állnak. Apám sem lehetett elragadtatva a fiútól, mert arca gondterhelt volt, de adott szavát már nem akarta megmásítani. Így megköttetett a szerződés, miszerint én 15 évemet betöltve Abdulrahman felesége leszek.
Ezen az estén ágyamon fekve elsírtam magamat. Gondolom minden lánynak vannak álmai a jövendőbelijéről, nekem is voltak, és Abdul nem felelt meg ezeknek az álmoknak a legkevésbé sem. Ekkor történt meg velem először az a csoda, mely később mindennapi életem részévé vált, de akkor még nem éltem meg csodaként. Ellenkezőleg, határozottan megrémültem.
Ahogy ott feküdtem sírva, hirtelen egy kezet éreztem a tarkómon. Először azt hittem, anyám, vagy nagyanyám hallotta meg a sírásomat, és sietett a segítségemre, bár ez is eléggé meglepett, mivel nem volt szokásuk, hogy a gyereksírást túl komolyan vegyék. Ahogy azonban megfordultam, nem láttam senkit. Szívem hevesen dobogni kezdett, bár próbáltam magamat megnyugtatni, hogy csak képzelődtem, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül, valaki, vagy valami ott van közvetlen mellettem.
Az ablakon át a holdfény az ágyam mellett a padlóra esett, és én hirtelen egy reliratot láttam ott megjelenni a padlóra írva. „Ne félj!”
Sajnos a felszólításnak képtelen voltam engedelmeskedni, velőtrázóan sikoltozni kezdtem, és szememet két kezemmel eltakartam. Arra riadtam fel, hogy anyám és nagyanyám mellettem ül, és hangosan kiabálva próbál megnyugtatni. Apám, nagyapám, és két nagybátyám mögöttükállt, késekkel és tőrökkel felszerelkezve, mert azt hitték, valaki betört a házunkba. Mikor dadogva elmeséltem, mi történt, a család egybehangzóan állította, hogy csak álmodtam az egészet.
Végül mindenki visszament aludni, mellettem csak nagyanyám maradt, aki mindent megtett, hogy megvígasztaljon, majd mikor megnyugodtam, lassan mesélni kezdett. Elmondta, hogy családomban felmenőim között többen voltak, akik kommunikálni tudtak a holtak szellemeivel, és ezek általában éjszaka látogatták meg őket, és legtöbbször akkor, ha nagyon szomorúak voltak. A szellemek nem akarnak ártani, csupán vigaszt nyújtani, és ha lehet segíteni. Elcsodálkoztam, korábbi neveltetésem során sosem esett szó arról, hogy a szellemek kommunikálni tudnának, és a Koránnal eddig hívőnek tartott nagyanyám minden szava ellekezett.
Ezután hónapokig nem történt semmi. Én a gyerekek szokása szerint hamar megfeledkeztem a rám váró jövőről, és tovább éltem szokott életemet. Nem sokkal 13. születésnapom előtt azonban az egyiptomi üzlettárs ismét megjelent házunkban fiával együtt.
Éjszaka érkeztek, és családunkat az ágyból rángatták ki, hogy fogadják őket. Apámmal közölték, hogy eljöttek értem. Apám tiltakozott, hogy mág túl fiatal vagyok, és csak 15 éves korom betöltése után kaphatnak meg. Engem kiparancsoltak a szobából, és utasítottak, hogy térjek vissza az ágyamba. Én vissza is tértem, ám a hangos szóváltás nem hagyott aludni. Odakint egyre jobban elmérgesedett a vita, egyre hangosabb lett mindkét fél, és meglepetésemre egy idő után azt hallottam, hogy anyám és nagyanyám is csatlakozott a veszekedőkhöz. A kiabálás azonban csakhamar sikoltozásba ment át. Én felugrottam, és az ajtó felé szaladtam, hogy megnézzem, mi történt, ám az hirtelen becsapódott előttem, és mint régen az ágyam mellett, most az ajtón jelent meg a felirat: „Menekülj!”
Rémülten bámultam a betűket, és hátráltam, de nagyanyám szavaira emlékezve végül suttogva megkérdeztem.
- De mégis hová?
„Mutatjuk az utat” volt a válasz, és egy fénygömb jelent meg előttem.
Ezután magam sem tudom, mi történt. A kinti lárma elhalkult, és az ajtó felé léptek közeledtek, majd kivágódott, és Abdul állt az ajtóban. Az arca azonban már nem volt a régi. Hófehérre sápadt, és a félhomályban is jól láttam, a szája véres. Sikoltottam, de ekkor valami földön túli erő elragadott, és szinte kirepített az ablakon. Vakon futottam az utcákon, magam sem tudom merre, míg végül emberek állítottak meg, és faggattak, mi történt, hogy csador náélkül hálóingben rohangálok. Nem tudtam felelni, nem is voltam tudatában annak, amit tettem. A vezetőjük végül megfogott, és ölében vitt be egy házba. Én út közben elájultam.
Mikor magamhoz tértem, már senki nem kérdezett semmit, addigra az egész városban elterjedt a hír, hogy családomat brutálisan meggyilkolták, és egyetlen leányuk eltűnt. Megmentőim vezetője leült mellém, és tájékoztatott a történtekről, és mikor sikoltozó sírásom enyhült végül, azt is elmesélte, hopgy a családom gyilkosai vámpírok voltak. Ők vámpírvadászkánt mutatkoztak be, és elmondták, hogy a támadást csak azért élhettem túl, mert hozzájuk hasonlóan nekem is különleges képességeim vannak. Az, hogy a holtak segítenek ilyen képességnek számít.
Egy hónapja hoztak el Iránból, és életemben először nem csadorban, hanem európai ruhában kellett járnom. Itt még minden nagyon új nekem, de közben sokmindent megtanultam tőlük. a már képes vagyok irányítani képességeimet, magamhoz hívni a halottakat, ha szükségem van rájuk, feketepárduccá változni, és legújabb képességem, hogy a szilárd kőfalakon is át tudok menni.
Magamról jelenleg 13 éves vagyok, sötétszőke, zöld szemű, vékony, és alacsony testalkatú. Gyakran fordulok magamba, és nem nagyon bízom az idegenekben.
Most Bloodforrestbe hoztak, ahol azt mondták ,a közelben van egy vámpírvadász csoport, aki otthont tud nekem adni. Holnap átvisznek hozzájuk Blackwoodba. Meglátom, ott maradok-e végképp...