A nevem Amarantha Reave. Huszonhárom évvel ezelőtt, Izrael földjén születtem. Apám nem sokkal ez után vesztette az életét a hazánk védelmében. Soha nem láttam, hogy anyám megsiratta volna.
Kőkemény, katona típusú nő volt, aki a fegyverhez és a földhöz egyaránt kitűnően értett. A kedvenc elfoglaltsága a rózsakertek gondozása volt, mely a határmenti kibuc dísze és ékessége lett keze nyomán. Bár nap mint nap fenyegetettségben éltünk, a határon túli muzulmán bandák gyakran törtek be hozzánk, és anyám sok barátja életét vesztette, őt soha nem lehetett megtörni, semmilyen halálhír nem csalt könnyet a szemébe.
Engem gondoskodón nevelt, s egyszerre tanított meg olvasni és a fegyverrel bánni. Bár a nehéz puskákat felemelni is alig tudtam, a könnyebb pisztolyokkal máris tökéletesen lőttem.
Jordana Ben Aminak hívtak akkor. Olyan lány voltam, aki soha nem akarja elhagyni a hazáját, mindörökre a kibuc megtévesztő védelmében akar élni, iskolába járt, szorgosan tanult meg mindent a földművelésről, majd később, mikor tizenhét éves lett, elsajátította a harc minden létező formáját, a biztonságos rádiózástól az idejétmúlt kardvívásig.
A gondok később kezdődtek.
Hasonlóképp, mint a többi korombéli fiatal, én is megkaptam a feladatot az egyik legfenyegetettebb kibuc védelmében. Úgy történt, ahogy az lenni szokott a hasonló korúakkal: szerelmes lettem, egy minden tekintetben tökéletes férfiba, akivel gyakorta együtt őrködtünk, és az éjszakát általában egymás ölében töltöttük. A férfi nem sokra rá – ahogy az lenni szokott – elesett az egyik harcban, de akkorra már a szívem alatt hordtam közös lányunkat.
Aki a katonai évei alatt esik teherbe, annak a mi közösségünkben egyetlen büntetést kell kiállnia: elveszik minden rangját, az egyenruháját, és gyermekét egy avatatlan, önjelölt bábaasszony segítségével kell a világra hoznia, egy koszos és hideg szobában.
Nem mondom, hogy könnyű volt, de akaratomnak köszönhetően egészséges kislányt hoztam a világra, napokig tartó vajúdás után. A lányomnak azonban nem ezt az életet szántam, szerettem volna, ha nyugodt körülmények között nő fel, s talán egy apukát is összeszedek majd neki.
Húsz éves koromra azon kevesek közé tartoztam, akik elhagyták az Ígéret Földjét, ha nem is mindörökre, hiszen többször visszajártam még abban az évben. Anyám halálának híre volt az utolsó, amit ott hallottam, s utána már soha többé nem volt kedvem meglátogatni a szülőhazámat. Mondhatni, egész boldog voltam Angliában, s a lányomat is békességben neveltem, ha nem is találtam új, megfelelő férjet. A saját népem után az itteni férfiak határozatlannak, tunyának, gyengének mutatkoztak.
Hogy a nevem ne árulja el azt, hogy honnan származom, felvettem az Amarantha Reave nevet, s a lányomnak is új nevet adtam. Karen helyett immár Catherine-nek hívták.
Aznap azonban, míg a papírokért mentem, két és fél éves kislányomat magára hagytam a lakásban. Korán sötétedett, és én még több helyen megfordultam, mire hazaértem, s a kicsit az ágyában találtam, holtan, a nyakán két szúrásnyommal.
Soha előtte nem hallottam vámpírokról, de a lányom halála épp elég bizonyíték volt nem csak arra, hogy higgyek bennük, de arra is, hogy gyűlöljem őket, jobban, mint valaha bárkit gyűlöltem.
Kérdezősködni kezdtem, hogy ezek a vérszívók vajon honnan jönnek elő, mik a szokásaik, és hogyan lehet elpusztítani őket.
A kitartó kérdezgetések lassan meghozták a gyümölcsüket. Egy idős férfi talán meglátott benbnem valamit, és az egyik bárban, ahol jártam, magához intett. Azt mondta, hallotta, hogy miről kérdezősködök itt. Megjegyeztem, hogy érdekes, én most látom őt először errefelé, de csak elhúzta a száját válasz helyett. Megmondta, hogy tud segíteni, majd kikérdezett. Van-e családom, szüleim, férjem, gyerekem, hol dolgozom, hol élek... Mindent megkérdezett, amiből kiderülhetett, hogy kinek hiányoznék, ha egyszer eltűnnék.
Másnap felmondtam a boltban, ahonnan a kenyeremet kerestem, és még akkor este találkoztam ismét az öreggel, aki ezúttal kocsival jött értem.
Már nem volt mit vesztenem, a saját életemet sem féltettem. Hagytam, hogy bekössék a szemeimet, és nem sokkal később egy szegényes, föld alatti szálláson találtam magam a vámpírvadászok között.
A kiképzés nagyon nehéz volt, s olyan képességek birtokába juttatott amelyekről álmodni sem mertem. Játszva olvastam ki más gondolatait, gyújtottam tüzet a semmiből, repítettem tárgyakat a szoba egyik végéből a másikba, regeneráltam a sebeimet – és másokét is -, s ami a legmegdöbbentőbb volt számomra: változtam át mérgeskígyóvá.
Ezek a képességek hamarosan odáig juttattak, hogy a csapat új vezetője az öreg helyett én lettem. Úgy forgattam a fegyvereket, ahogy senki más, és több tucat vámpír életét vettem el. Mégis, bárhol is voltam, bármilyen mágiát űztem, lélekben megmaradtam zsidónak.
Néhány héttel ezelőtt, mikor bevettük Blackwood városát, a vadászok már engem ünnepeltek, a haldokló vámpírok az én nevemet átkozták. Azóta mindenki, aki be akar lépni, nekem kell, hogy megfeleljen.
Alacsony, vörös hajú lány vagyok, fekete szemekkel. A mérgezett pengéjű, apró tőröket mindig magamnál tartom. Kedvelem az egyszerű, kényelmes ruhákat, ritkán hordok bármit, ami hivalkodó lenne. A testalkatom csak nagy jóindulattal mondható nőiesnek, erős csontjaim és izmos alkatom van, a melleim nem domborodnak eléggé.
Higgadtan viselkedem minden helyzetben, és a legnagyobb veszélyben, a leglesújtóbb hír hallatán sem vesztem el az önuralmamat. Büntetni azonban keményen büntetek, de halandóknak sosem osztogatok halált.