Életem történetét érdekes módon, nem születésem időpontjára vezethető vissza, hanem sokkal korábbra. Kábé 400 évvel ezelőtt élt, egy Vlad Tepes nevű ember. Feltételezem ismerős mindenkinek...igen, az az ember, akit Dracula Grófként emlegettek. Bármilyen bugyutának és gyerekesnek tűnik, igenis élt, nem is akárhogy. Talán kegyetlen „módszerei” miatt ítélték el annyian, s kiáltották ki vámpírnak. 1456-ban uralkodott Havasföldön, s ekkortájt csapott le egy baráti viszonyban lévő városra. Kegyetlenül kínoztatott meg 10.000 embert, s sokakat karóba húzatott. Az még csak emelt a mércén hogy fejedelmi tort tartott a kínlódó emberek mellett. Nemcsoda, hogy a szomszédos uralkodók gyűlölettel és egyben undorral néztek erre az emberre, kinek beteges szokásai már jóval a mérce fölött jártak. Az egyik legvéresebb mészárlása 1640-ben történt Szent Bertalan napján, amikor is 30.000 embert öletett meg, kiket vagy karóba húzatott vagy élve sütötte/főzte meg. A népe rettegett tőle, féltek s undorodtak egyszerre. Aztán Mátyás királynak sikerült elfognia, s börtönbe vetette, sokaknak örömére. Aztán, sajnos két év után ismét szabadlábon volt, s visszatérve trónjára, ismételten játszadozni kezdett, kedvenc játékával. Nem sokra rá megölték, s úgy tűnt végre vége a borzalomnak.
1474-et írunk, Dracula gróf halála után megalakult egy rend, melynek neve Arbitri neut volt. Ez a rend a vámpírok kiirtására alakult, persze titokban, hisz ki hinné el, hogy vérszívó démonok járkálnak közöttünk, akik embervérre szomjaznak? Hát persze hogy senki. Ebbe a rendben, különleges képességű embereket, harcosokat hívtak, hogy leszámoljanak a vérszopókkal. Ők ölték meg Vlad Tepest is, s ők temették el holttestét fejetlenül. Hogy titok maradjon, őrzik sírját a mai napig.
És most felmerül a kérdés, hogy mi közöm lehet nekem Draculához? Egyszerű, a leszármazottja vagyok, a rend tagja, sírhelyének őrzője, a nővéremmel együtt. Már fogantatásunkkor megpecsételődött sorsunk, hiszen Vlad Tepes halála után, egy cigány asszony jóslatot mondott egy testvérpárról, akik különleges erőt fognak birtokolni és fontos szerepet fognak majd játszani a vámpírok életében. Természetesen mindenki úgy fogta fel, hogy mi is majd vámpírok leszünk, s nehogy véletlenül beteljesüljön a jóslat születésünk pillanatában meg akartak minket gyilkolni.
És most visszakanyarodnék a jelenbe. Hófödte hegyek vesznek körül, még most is esik hó, a pelyhek az arcomra hullnak, s amint a meleg bőrre érkeznek elolvadnak. Velem szemben egy 80 év körüli, szakállas vénember ül, kék tunikában. Nyugodt arcáról le sem olvasható a csontrepesztő hideg, lazán ül, kezei lábára fektetve. Már két napja mesél, megállás nélkül. Most mondta el, ki is vagyok valójában, s mi az én szerepen a Világ nagy színdarabjában. Fogalmam sem volt őseimről, születésemről családomról, mióta az eszemet tudom itt élek az öreggel. Kissé felzaklatnak meséi, hiszen mindvégig hazugságban nevelt! De nem is nyafogok tovább, ez nem az én műfajom, inkább folytatom kis mesémet:
1986-ban születtem én és nővérem. Vártak minket, azt a testvérpárt, kik majd nagy ősük, Vlad Tepes vérét öröklik, s kiknek különleges tulajdonságuk bajt hoznak világukra! Épp hogy hozzámelegedtünk édesanyánk meleg emlőjéhez, megragadtak minket és foltos pokrócba csavarva levittek a folyóhoz. Egy átfagyott kőre fektettek bennünket, s a nyakunkhoz szegeződő tőr megcsillant a holdfényben. Mi egy mukkot sem szólaltunk, csendben tűrtünk mindent. De két dologgal nem számoltak: velünk! Csecsemőkorunkban mutatkozott meg erőnk, s amikor lesújtottak volna ránk fegyvereikkel egy erő visszaszorította őket, s megvédtek minket. Állítólag szellemek voltak, már akkor képesek voltunk a holtakkal kapcsolatot létesíteni. Megijedtek, többé már nem is kísérleteztek, inkább tanítóknak adtak, elválasztva a két testvért. Itt szakadt meg a kapcsolat köztem, a nővérem és a rend között. Egy fiatal nőhöz kerültem, állítólag japán származású volt, jól értett a harcművészetekhez és a kardokhoz.
Amint megtanultam járni, kiképzésem elkezdődött. Persze kisbabaként, még csak nyújtásokat, tornákat csináltunk, majd ahogy felcseperedtem megtanultam a kardforgatás és a közelharc alapjait. 8 éves voltam talán, mikor életünkre törtek merénylők. Tanítómat megölték, engem pedig magukkal vittek Oroszországba. Egy kis faluba vittek, valamiféle várba, ahol tömlöcbe vetettek s öt napig éheztettek. Aztán egy öregember elé vetettek, ki fagyos szemével mért végig, hosszú ősz szakálla melléig ért. Rettegtem tőle, összekuporodva guggoltam a sarokba. Ő csak intett fejével, és máris karon fogtak a katonák és cipeltek a vénember után. Egy poros, betonszobába kerülte, nemsokkal különbözött a cellámtól, annyi különbséggel, hogy itt voltak ablakok és még egy ágy is. Akkor magunkra hagytak a katonák, s Serghei (a vénember) leült velem szembe és monológjába kezdett. Nem is tudom mi volt az, de valami okból kifolyólag rokonszenvet éreztem iránta és tanulni akartam. Lehet csak jó volt a meggyőző képessége, tényleg nem tudom! Egy dolgot kért tőlem, hogy soha ne hallgassak a szívemre, mert az rossz tanácsadó. Persze 8 éves fejjel semmit sem értettem ebből, de tetszett! Aztán elmosolyodott, majd egy hatalmas pofont kevert le nekem. Meg is tekeredett a fejem rendesen, s azonnal elkapott a sírás. Aztán folytatta egy következő pofonnal, s mondta hogy addig fog addig verni, míg abba nem hagyom a nyafogást. Hát abbahagytam. Azt hiszem akkor sírtam először és utoljára életemben. Nem engedhettem meg magamnak érzelemkitöréseket, sem pedig gyenge pillanatot, onnantól kezdve hogy ő tanítómmá vállt, életem minden pillanata, erős és határozott magatartást kívánt meg tőlem és én teljesítettem kötelességemet. Viharban vergődtem át a terepen, szakadó hóban egyensúlyoztam a befagyott tó fölé húzott gerendán és viharban másztam meg a magas hegyet. Minden nap valami erőléti feladatott bízott rám mesterem, nem volt lustálkodás, gürcöltem megállás nélkül, és a pihenés? Hát énnékem olyanból nem jutott ki. Akárhogy teljesítettem, ha jól, ha rosszul, végül is büntetés járt mindenért. Persze ha eltoltam a feladatom még többet kaptam, néhol már alig maradt bőr a hátamon. S akkor is, vérben ázva dobott ki a hóra, hogy újra és újra és újra.
Ez ment 16 éves koromig. Hiába számítottam még gyereknek, dagadó izmaim és felfogásom meghazudtolta koromat. Ekkor kezdődött el katonai kiképzésem. Fizikailag strapabírónak számítottam már, s eljött az ideje, hogy megtanuljam használni fegyvereket. Először a kardforgatás rejtélyeit sajátítottam el, a tőrökkel való vívást, s a dobócsillag használatát. Hogy fejlesszék gyilkos hajlamaimat az erdőt jártuk, állatokra vadászni. Hidegvérrel kaszaboltam le a kis nyuszikat, Bambi szemű őzeket, rókákat, vadkanokat. Ami azt illeti élveztem is, ahogy kioltom életüket, ahogy kardomat befedi vörös vérük, s ahogy látom utolsó lélegzetüket, miután végleg a másvilágra kerülnek énáltalam. Azonban ez idő tájt, történt velem valami. Képes voltam arra, hogy elhipnotizáljam az állatokat, s akaratomat rájuk erőltessem. Mikor Serghei megtudta, hogy mire vagyok képes, megörült, de azonnal elkezdtünk gyakorolni...
Miután mesterem megbizonyosodott afelől, hogy kellő képen használom a „régimódi” fegyvereket, jöttek a modernebbek, pisztolyok, puskák stb. Nem esett nehezemre használni őket, elvégre XXI. században élünk, vagy mi a szösz. Profi céllövő vállt belőlem, tudományom egészen a kis kézi pisztolytól, a legmodernebb katonai fegyvereken át, a vadászpuskákig terjedt. Bármily távolságról, eltaláltam egy kisebb verebet is, nem létezett akadály.
20 évesen már küldetésekre is elengedett, erre vártam 8 éves korom óta. Ó hogy mit meg nem tettem volna azért, hogy igazi élő(?) vámpírt öljek, és most itt van az alkalom. Pechemre csak egy embercsoportra vadásztunk, valami idióta szektások voltak, de gyakorlásnak megfeleltek. Életemben akkor gyilkoltam először embert, meg kell mondjam vicces volt. Persze élvezetes is meg minden, de számomra poénosnak tűnt, ahogy levágtam áldozatom fejét és vére spriccelni kezdett. Persze olyan baki is közbe lépett, hogy kardom pengéje nem vitte le rögtön a csávó fejét, csak második, olykor harmadik suhintásra. Ez már inkább idegesítő volt.

Most, hogy végre mesterem befejezte meséjét, és én is elmeséltem életem történetét, itt az ideje, hogy megosszam veletek célomat. Serghei egy Blackwood nevű helyre küldött, azt mondta, a közelben rengeteg vámpír és tünde él, tehát lesz dolgom dögivel. Mellesleg, több mint valószínű, hogy Adrianat, a nővéremet ott találom, bár még mindig nem tudom, hogy-hogy fogom felismerni. Igazából, kissé örülök is, hogy eljöhetek mesteremtől, ő már nem jelent számomra kihívást. Sikerült mesteremnek egy két lábon járó gyilkológépet nevelnie belőlem, nem is tudom mi okból utálom a vámpírokat. Nem is utálom. Csupán másra nem vagyok alkalmas, s gyerekkorom óta erre neveltek, ezt verték belém. Tudatosan cselekszek, szívemre nem hallgatok, az csak átver, ahogy jó öreg tanítom mondotta. Időközben egy újabb képesség jelentkezett nálam, a fagyasztás képessége. Nem tudom köze van-e a körülményekhez, ahol éltem, de egy biztos, hogy nem magától fagyott be, a pohár Whisky a kezemben, a jó meleg kocsmában. Ez a képességem a minap jelentkezett, alkalmazni még nem tudom. Más képességeim: Halottlátás és Hipnotizálás.
Halandó, vagy hallhatatlan nekem mit sem számít. Ha az utamat keresztezi végzek mindenkivel, persze csak, ha elbírok vele. Remélem a vámpírvadászok befogadnak, és hasznomat veszik.
Üdvözlettel:


Aleksey Moarte