1986-ban születtem, az egykori Havasalföld területén. Hogy miért így írom, és nem a mostani nevén? Történetemből ki fog derülni…
Vlad Tepes, gondolom mindenkinek ismerős ez a név, és az őt övező legenda. Sokaknak Dracula gróf pusztán mítosz, kitaláció, vámpír, akivel a gyerekeket ijesztgették több száz évvel ez előtt. Én viszont tudom hogy a legenda igaz…
1456-ot írtak, soha nem látott végletekig hatolt a fagy mindenki csontjába, mikor Dracula visszatért öröklött havasalföldi trónjára, és ezt követve példátlan, leleményes kegyetlenséggel uralkodott. Egy alkalommal, minden ok nélkül feldúlt egy vele baráti viszonyban lévő várost, és annak 10 000 polgárát megkínoztatta, sokat karóba húzatott. Leghírhedtebb mészárlását 1640-ben Szent Bertalan napján követte el, amikor is egy erdélyi kisvárosban 30 000 embert húzatott karóba. A népe undorodott tőle, többnyire büntető módszereitől, melyek között volt az elevenen megfőzés és megnyúzástól az égetésig és a csonkításig minden.
1460-ban, Corvinus Mátyás magyar király várbörtönbe vetette őt, ahonnan csak 12 év elteltével szabadult. Két évvel később visszatért hőn szeretett kínzási ”tárgyaihoz”, hogy tovább kísértse őket szeretteik sikolyaival, azokéval, akiket megölt. Sokak szerencsének tartották, hogy két hónappal ismételt trónfoglalása után megölték. A feljegyzések csak annyit említenek, hogy csatában halt meg, az okot és a körülményeket senki nem tudja.
Ekkor kezdődött el a háború, amibe én magam is belecsöppentem sok-sok évvel később. 1474-ben, mikor Dracula grófot megölték, megalakult egy rend, Arbitri neut névvel, ami annyit jelent, hogy ítélet. Akkoriban persze tilos volt a király vagy a török császár tudta nélkül rendet alapítani, mindenképpen kellett az ő szentségük a hitelesítéshez.
Kérdezhetné bárki, hogy miért nem tudott a létezésükről senki a világon? A válasz egyszerű… ki hitte volna el nekik, hogy a vámpírok kiirtására esküdtek fel? Így hát, titkos rendként működtek, felkeresve az olyan embereket, akik különleges képességekkel bírtak, és maguk közé fogadták őket. Az Arbitri neut tagjai gyilkolták meg Vlad Tepest, és ők tették fejetlenül egy névtelen sírba, hogy az évszázadok során porrá aszalódjon. Természetesen a nyughelyét a mai napig őrzik a beavatottak…
És itt visszakanyarodhatok saját életem elregéléséhez. A consci cisi, más néven beavatott, ez a rangom a rendben, én vagyok ősöm őrzője, ugyanis a hírhedt véres uralkodó Vlad Dracul leszármazottja vagyok és sorsom ezzel a vérkötelékkel megpecsételődött már fogantatásom pillanatában.
Furcsa dolog, általában egy ember 3 éves korától emlékszik vissza az életére, nekem megadatott, hogy a születésem pillanatára is emlékszem, és ezzel együtt arra a percre is, amikor engem és testvéremet kiszakítottak az anyai ölből, hogy a valós és annál sötétebb világba nevelkedjünk fel, szenvedések által tanuljunk meg életben maradni.
Ahogy tanítóm elmondta, először meg akartak minket ölni, hiszen különleges erőnket annak tudták be, hogy a halott vámpír vére csörgedezik bennünk, és úgy vélték, mi magunk is annak születtünk. Levittek minket a folyóhoz, hogy kivégezzenek pár napos csecsemőként, majd a háborgó folyóba vessék testünket. Azzal nem számoltak, hogy az erő, ami bennünk lakozik nem feltétlenül gonosz, és megvéd majd minket. Nem sírtunk, pedig hideg volt, és egy-egy tőr szegeződött a nyakunkhoz, de mi némán figyeltük a számunkra akkor még olyan furcsa külvilágot. Ami még meglepőbb volt elszánt gyilkosaink számára, hogy akármekkora erővel próbálták húsunkba mártani a tőröket, nem tudták kiontani életünket, a holtak szellemei megvédelmeztek mindkettőnket. Attól a perctől fogva többé nem próbálkoztak a rend tagjai, hogy megszabaduljanak tőlünk, sőt, a legjobb mesterek mellé adtak.
Így szakítottak el fivéremtől, és ekkor léptem rá göröngyös életem véres ösvényére.
Gyerekkoromtól fogva az önfegyelemre neveltek, ha fájt valamim, ha sírni akartam nem tehettem, pár megleckéztetés után rájöttem, hogy fölösleges toporzékolnom, hogy enni csak akkor kapok, ha kiérdemeltem, és aludni is a felnőttekkel mehettem, ahogy velük is keltem, pedig alig múltam 5 éves akkor. Sokszor lett volna kedvem elszaladni, mindegy, hogy hová… bárhová, ahol szeretetre és békére találok, odaadó szülőkre, álmodoztam a szeretet fellegváráról, de soha nem értem el a fantáziámban lévő világot.
Úgy teltek az évek, hogy észre sem vettem, mivel nem volt időm unatkozni egy pillanatig sem, nem létezett olyan, hogy szabadidő, meg lazítás. Az egész napot keményen végig kellett dolgozni, mikor kicsi voltam a hadiszálláson felhalmozódott munkákkal halmoztak el, aztán meg az edzések nap mint nap. Nem tudom, hányszor kaptam verés, mert hibát ejtettem, a 23. után már nem számoltam, csak száraz szemekkel tűrtem, ahogy a fájdalom a testembe hasított.
A fizikai kiképzésem 7évesen kezdődött. Senkinek nem szánnék olyan életet, mint amilyen az enyém volt. Másoknak könnyebb, a legtöbb rendbeli tag már felnőtten áll közénk, nem pedig gyerekként kell végigszenvednie az életet.
Ugyan soha nem hoztam szóba, nem kérdeztem felőle még csak a gondolataimból is kiszakítottam testvéremet, ha tanítómmal voltam, de ettől függetlenül nagyon hiányzott. Mindig elképzeltem, hogy mit csinálhat, és hogyan nézhet ki. Mikor vele álmodtam, együtt szaladtunk a réten, és boldogok voltunk. Ez az álomkép tartott életben, az egyetlen kapaszkodó volt számomra, hogy elviseljem, amit nekem szánt a sors.
Hihetetlennek hangzik, de 13 éves koromra már olyan kondícióban voltam, amin elcsodálkozott még a mesterem is, persze soha nem dicsért meg, még mosolyogni sem láttam az évek során, nem haragudtam rá emiatt, neki az volt a dolga, hogy kegyetlen harcossá formáljon, így érthető, hogy a kedvességnek nem volt helye a mindennapjainkban.
Arra már az első találkozásunkkor rájött a mentorom, hogy a halottlátás vele született képességem, ezért is maradtam életben azon az éjszakán. Eleinte ha lehetett volna, nevettem volna rajta, amiért ilyesmiket akar a fejembe tömni, de az első gyakorlati nap után rájöttem, hogy milyen hatalmat is jelent ez a diszciplína számomra. Attól a pillanattól kezdve nem kellett noszogatni soha sem, mindig első szóra megcsináltam, amit mondtak nekem, éjszakánként gyakoroltam, amennyit csak tudtam. Elhatároztam, hogy a legjobbak közé verekedem fel magamat, kerül amibe kerül.
Sok véremet és rengeteg álmatlan éjszakát áldoztam a célom eléréséhez. Azt hittem akkor, hogy csupán azt az egyetlen képességet kell tökéletesíteni egész életem során. Nagyot tévedtem… a következő évben a magister azzal hivatott magához, hogy folytatjuk a tudatom feltérképezését. A második erő, amit magaménak tudhattam az állati alak felöltése.
Szomorú esemény volt az ihletadója annak, hogy milyen állatot választottam. A búvóhelyünkül szolgáló épületegyüttes a föld alatt volt, rengeteg járat kavalkádja, aki oda betévedt, és nem tudta merre menjen, légynek érezhette magát a pók hálójában. Bevehetetlen és sebezhetetlen hely volt, a lehető legnagyobb felszereléssel, ami a vadászatokhoz és a túléléshez kellett. Persze mindig akadt olyan eset, hogy egy-egy vámpír megpróbált bejutni a katakombákon keresztül. Az ilyen eshetőségekre tartottunk farkasokat, ugyanis ki nem állhatják a vámpírvér szagát. Mivel a kutyáknál nagyobb intelligenciával rendelkeznek, az ifjú vámpírok nehezen tudták befolyásolni a farkasokat, így sokszor állták el a behatoló vérszívók útjait, vagy éppen torkuknak ugorva végeztek velük. Erre voltak nevelve.
Magányomban sokszor jártam lent a farkasok ketreceinél, volt egy kedvenc példányom, akit igazán szerettem. Ő volt a társam, vele megosztottam minden gondomat, ami a szívemet nyomta, és úgy nézett rám, mintha értené. Szerettem, senki más nem volt a világon rajta kívül azon az eldugott helyen, akit szerethettem volna. Gyorsan a szívembe zártam, ami nem lett volna szabad. Ez az első szabály, amire megtanítanak, hogy soha ne szeress meg senkit és semmit, mert az elvesztése nagy fájdalmat okoz. Tanultam az esetből, ugyanis a farkast elpusztította egy vámpír. Azt mondják, hogy az erős érzelmek az emberből képesek kiváltani különös dolgokat, én az ő alakját öltöm minden egyes alkalommal magamra, mikor úgy hozza a szükség, így tisztelgek előtte, és egyben emlékezek rá.
Senki ne gondolja, hogy ezeket a képességeket, már a felismerésük pillanatában tudja az ember. Szó sincs róla, hónapok akár évek kellenek ahhoz, hogy elsajátítsunk egy-egy tulajdonságunk mögött rejlő erőt, és a tanulás sohasem olyan könnyű dolog, általában testi és szellemi fájdalmat vonz magával. Egy idő után meg lehet szokni a szenvedést, én is beletörődtem a helyzetembe, és ahelyett hogy összeomlottam volna a súlytól, amit gyerekként a vállaimra tettek, dupla annyival próbálkoztam. Talán a kitartásom volt az oka annak, hogy 17 éves koromban magukkal vittek vadászni a rend tagjai. Alig hittem a fülemnek, repestem az örömtől, mikor a mesterem magához intett és elmondta a megtiszteltetést.
Tudom, nem olyan könnyű elhinni, hogy mi olyan nagyszerű abban, hogy az életemet kockáztatva irtom a gyűlöletes fajt, a legtöbben inkább a nyugodt békés életet választanák, egy sokat kereső munkával, és jobb szeretnek nem tudomást venni arról a világról, ami kegyetlenné teszi a mindennapokat. Én is ilyen voltam, de addigra már minden emberi érzést kiűztem magamból, tudtam, hogy veszélyes minden vadászat, viszont kíváncsiság helyett engem gyilkolási vágy tüzelt felt.
Leírhatatlan az érzés… vámpírt ölni… a kezeim közt tartani a szívét, és beledöfni a tőrt. a szemben lobbanó gyűlölet-láng… a beteljesülés, mikor eléri a kegyetlen ragadozót a Végső Halál. Olyankor áldozatból válok vadásszá, hihetetlen békesség árassza el a testemet, minden egyes alkalommal, hiszen tudom, hogy a tettemmel jobbá teszem a világot, kiirtottam még egy hibáját a létnek. Ilyen volt az első és ugyan ilyen érzés a századik ölés is. A vérszívók nem hivatottak az életre, és mi az üldözőik halálba segítjük őket.
Büszkén, egymás vállát veregetve tértünk vissza a szállásra aznap éjjel. Tudtam, hogy még nincs vége a napnak, az avatásom már megvolt azzal, hogy vámpírt öltem, most már csak a rutin része következett. A nagyteremben testemre tetoválták az Arbitri neut jelképét, ezáltal én is a consci cisi-vé váltam.
A tanulás persze nem fejeződött be, az ember egész életében tanul, így újabb képességet kezdtem el kiismerni, a tárgyak mozgatását, ám egy kellemetlen incidenst követően el kellett hagynunk a hadiszállásunkat, és a vezetőnk úgy látta jónak, ha szétszéledünk, ugyanis a vámpírok túlerőbe kerültek. Hatékonyabbak lehetünk, ha szálkaként szúródunk közéjük, semmint csapatostul keressük őket.
Három évet töltöttem egyedül, vadászva nappal és éjszaka is. A gyilkolás a szenvedélyemmé vált, ám van még egy célom, hogy megtaláljam fivéremet, és végre ismét együtt lehessünk. Az ő kutatása során jutottam el Blackwoodba, remélve, hogy ez a hely lesz az, ahol megtalálom a nekem szánt út végét.


Adriana Moarte