A nevem Hestia Menelaos, 1020 évvel ezelőtt
születtem Athénban. Szüleim szegény emberek voltak, mégis rengeteg
gyerekük volt. Családom a legkevésbé sem érdekelt, ezért nem tudom,
hányan is voltunk testvérek.

A
nyomornegyedben éltünk, már ha azt a napról napra tengődést életnek
lehet nevezni. Egész nap a negyedben, a romos házak között játszottam a
többi gyerekkel, éltem a gyerekek gondtalan életét egészen tizenhárom
éves koromig.

Egy napon szüleim eladtak egy
emberkereskedőnek. Addig nem tudtam, miből tudnak minket úgy ahogy
eltartani, de akkor rá kellett jönnöm az igazságra. Hiába tiltakoztam
az ellen, hogy elvigyenek, erősebbek voltak nálam és leütöttek. Mikor
magamhoz tértem egy szekér hátuljában feküdtem összekötözve, és még
pont láttam a felkelő napot, ahogy kibukkan Athén városa mögül.

Estére
megálltunk és leráncigáltak a szekérről, hogy megvizsgálják az árut,
amit Athéni körútjuk során szereztek be. Négy szekérnyi nyomornegyedből
származó gyerek sorakozott fel a tábortüzek körül, szemem sarkából még
láttam, ahogyan a lovasok leszállnak a nyergekből, hogy megpihenjenek.
Az éjszakát a szabad ég alatt töltöttük, cseppet sem szabadon. A koszos
kölykök között felfedeztem néhány barátomat és néhány ismerős arcot.
Lehangolt a tudat, hogy a nyomornegyedben élő felnőttek csak azért
csináltatják fel magukat, hogy legyen mit eladni. Akkor megfogadtam,
hogy ha valamilyen csoda folytán megmenekülök az emberkereskedők
markából, többet nem megyek vissza Athénnak a környékére sem, nem hogy
a szüleimhez.

Hetekig utaztunk nyugatnak,
közben állandóan lestem hogyan tudnék megszökni, de az őrök egy
pillanatra sem feledkeztek meg feladatukról, látszott rajtuk hogy nem
ez az első és utolsó ilyen munkájuk.

Egy
faluban végül sikerült megszöknöm, több társammal együtt. Egy éles
cserépdarabbal elvágtam a köteleinket és amint szabadok voltunk
futottunk az erdőbe, ahogy csak a lábunk bírta. Órákkal később fedezték
csak fel hogy megszöktünk. Éjjelre egy barlangban húztuk meg magunkat
és már hajnalodott, amikor kutyák csaholását és lovak patáinak zaját
meghallottuk. Menekültünk tovább, de a kutyák és a lovasok egyre
közelebb kerültek hozzánk. Szétváltunk, hátha több esélyünk lesz
megmenekülni, mint együtt. Társaimat sorra kapták el, messziről
hallottam a kiáltásaikat, hogy megvan egy újabb szökevény. Nem álltam
meg egy pillanatra sem, mert a kutyák már engem üldöztek, egyre
közelebb kerültek hozzám. Egy gyors folyású folyó állta utamat, aminek
a partján egy döglött félig lebomlott hatalmas szarvas feküdt. A legyek
fekete felhőként vették körül a romló tetemet, én mégis ösztönösen
odarohantam és az éles cserépdarabbal, amit még mindig a kezemben
szorongattam, felhasítottam az állat gyomrát, ami könnyen ment. A víz
és a bomlás kikezdte a bőrt, a húst és az inakat így könnyű dolgom
volt. Bebújtam a bűzös gyomorba és igyekeztem úgy visszarakni mindent,
hogy ne látszódjon ki semmim. A kutyák hiába csaholtak a döglött tetem
körül, elveszítették a nyomomat. Amikor az emberkereskedők odaértek
hiába kutatták át a környéket, nem találtak semmit. Egy apró résen
keresztül láttam, hogy minden gyerek ott sorakozik a parton azok közül,
akik velem menekültek el. Egy teljes napot töltöttem az állatban, mire
összeszedtem a bátorságomat és kimerészkedtem belőle. Az
emberkereskedők kutyástul mindenestül már rég tovább álltak, gondolom
lemondtak rólam és inkább tovább haladtak célállomásuk felé. Miután
órákig áztattam magam a folyóban, hogy a bűztől megszabaduljak, útra
keltem és évekig kóboroltam a világban.

Lopással
szereztem meg mindent, amire szükségem volt, ruhát, élelmet. Többnyire
az erdőkben húztam meg magam, a városokba, falvakba csak lopni jártam
be, és gyorsan tovább is álltam. Északon végül ismét láthattam a
tengert, de ez nem az a szép kék volt, mint amihez hozzászoktam délen,
hanem szürkésebb, hidegebb. A közeli halászfaluban megtudtam, hogy nem
sok hajózásra van egy másik földrész is. A falu férfijai akkor indultak
oda át, hogy kereskedjenek az ottani emberekkel. Némi
ellenszolgáltatásért átvittek magukkal a hajónak alig nevezhető
csónakon. Húsz éves koromra régen megtanultam, hogy szép vagyok, a
férfiak megnéztek, valahányszor megláttak. Egy idő után nem csak
lopással szereztem meg, amit akartam, hanem a testemmel is.

Miután
partot értünk elváltam tőlük és folytattam vándorló életemet, amíg
elérkeztem egy Bloodforrest nevű faluba. Egy impozáns villában kértem
menedéket éjszakára, de a ház ura, Raymond éppen eléggé dühös volt új
tanítványára, Agatha Ravenna Moonra. Pechemre Agatha megharapott és
Hannah-val, egy másik, idősebb vámpírnővel majdnem megölt, kiszívta a
véremet. Raymond vámpírrá tett, a tanítványa lettem. Kezdetben sokat
martuk egymást Agathával, de végül összebarátkoztunk.

Körülbelül
száz éve lehettem vámpír, amikor elhagytam mesteremet, és a saját
utamat kezdtem járni. Bejártam Európát és később Ázsiát is, több száz
évig vándoroltam, hogy tudásomat bővítsem, új vámpírokat ismerjek meg
és tanuljak tőlük, ha éppen nem kinyírni óhajtottak. 1400-1500 között
egy vámpír háremében tengettem napjaimat, önként csatlakoztam
Raphaelhez. Még annak idején Agatha felkeltette az érdeklődésemet az
ilyesmi iránt, és megfogadtam, hogy egyszer kipróbálom, milyen egyetlen
férfitől függni, kielégíteni vágyait, és utána a hárem többi hölgyével
hancúrozni.

Mikor meguntam ezt a tétlen
életet, száz év után ismét barangolni kezdtem a világban, egy ideig
Velencében éltem, kurtizánként kerestem meg a pénzt az
életkörülményeimhez, mert szerettem jól élni, túlságosan is
elkényeztetett mesterem, Raymond mindennel felszerelt villája és az
ottani szolgák, na meg a háremélet később Raphaellel. Szerettem ezt a
várost, főleg a züllöttebb részeit, ahol könnyedén leltem prédára.
Persze ide is betört az inkvizíció, a züllöttséget nem nézte jó szemmel
az egyház, sajnálatomra. Költöznöm kellett, mikor híresebb lettem, mint
szerettem volna, és név szerint kerestek, egyik vendégem személyleírása
alapján.

Hamar Amerika felé vitt az utam,
imádtam az ottani szabadabb gondolkodású embereket. Az ottani
vámpírharcok hidegen hagytak, mégis belekeveredtem, akaratomon kívül.
Beleszerettem egy akkor már kétezer éves vámpír nőbe, aki mint kiderült
egy kastélyúrnő volt. Sok mindent tanultam tőle, amikor éppen nem a
kastélya ügyeit intézte, és nem csak az ágyban láthattam viszont.
Sajnos a kastélya lakói, a vámpírok akiket védett ellene fordultak és
átadták a kastélyt és minket, akik mellette kiálltunk egy erősebb
vámpírnak és klánjának. A túlerővel szemben semmi esélyünk sem volt.
Évtizedeket töltöttem rabságban, általában a vámpírúr ágyában. Akkor
értettem meg főleg Agathát, aki halandó életében szenvedte el ugyanezt.
Végül sikerült megszöknöm, miután megöltem azt a vadállatot. Szárazra
szívtam, miközben kedvét töltötte velem, annyira nem figyelt oda, hogy
mit művelek vele, csak amikor már gyenge volt hozzám képest.
Elmenekültem, azt sajnos nem tudom, mi történt a szeretőmmel.

Európába
nem mertem visszatérni, túlságosan is jól ismertem a tanácstagok
igazságszolgáltatását… volt egy olyan érzésem, hogy avatott kétezer
éves kastélyurat ölni nem éppen legális mindennapi buli. Délnek vettem
hát utamat, New Orleans akkoriban nagyon vonzott, ott húztam meg
magamat negyed évszázadra, és csak akkor hagytam el, amikor feltűnővé
vált a fiatalságom. Az ott töltött évek alatt megismertem egy japán
szamuráj vámpírt, akit agyon piszkáltam azzal, hogy tanítson meg a
karddal bánni. Mindig szerettem újat tanulni, annak idején Agathát is
ezzel kergettem az őrületbe, amikor Raymond éppen nem volt a közelben,
hogy őt szekáljam ki vele a világból. Szegény párának így nem volt más
lehetősége, hogy megszabaduljon tőlem, mint hogy kénytelen volt
tanítani. Alig néhány száz éves volt, az erőm messze nagyobb volt, mint
az övé, de nem akartam erővel kényszeríteni. Mire elváltak útjaink és
New Orlieanst magam mögött hagytam, már egészen jól forgattam a kardot,
és nyaggatásaimra csinált nekem is egyet. Ezt mindig magamnál tartom.

Tanítványom
akadt egy pár, álltában inkább a hormonjaim után választottam ki őket,
hogy társaim is legyenek néha az éjszakákban… Jelenleg egyikkel sem
tartom a kapcsolatot, de tudom hogy élnek, és hogy életképesek.

Hiába
éltem viszonylagos „nyugalomban” Amerikában, - néha azzal ütöttem el az
időt, hogy vámpírokba kötöttem bele, lehetőleg erősebbekbe és néha alig
éltem túl a találkozásokat… - mégis vágytam haza, Bloodforestbe. Most
visszatértem, és csak reménykedem benne, hogy nem fog emlékezni rám a
vámpírtörvényeket betartó aktakukac brigád. Jelenleg ezer éves vámpír
nő vagyok, a halandó életemet nem szoktam számon tartani. Alig két
nappal Agatha vámpírrá válása után születtem újjá, és egy percét sem
bántam meg, még a rabság idején sem.



Magabiztos
nő vagyok, pedig mielőtt vámpírrá váltam volna, olyan voltam, mint az
űzött vad. Akkoriban sem bíztam senkiben, és a bizalmat most is, ezer
év után sem nagyon szoktam ingyen osztogatni. A gyerekektől irtózom,
főleg mert arra emlékeztetnek, amit a gyerekkereskedők karmaiban
átéltem. Akadt persze egy kivétel, Aby, Agatha első tanítványa. Eléggé
lobbanékony a természetem, de az ezer év alatt sikerült némi önkontrolt
magamra szednem, így már nem ugrok neki bárki torkának.

160
cm magas vagyok, régen hosszú aranyszőke hullámos hajam volt, de az
emberek tudományának hála mostanában vállig érő egyenes feketére
festett hajam van. A szemem színe szürke, és a testem domborodik eléggé
ott, ahol kell…. Szeretem az olyan ruhákat, amik alig takarnak, így nem
kérdéses senki előtt, hogy mit is rejt a ruha…