Üdv, a nevem Freya, valami őrült csoda folytán
a szüleim használható nevet adtak nekem. Igazán kár, hogy soha nem
szólíthattak így.

Hogy mi lett velük, nem
tudom, már csecsemőkoromban egy számomra akkor még idegen nő vett
magához, hogy felneveljen. Delilah-nak hívták, de csak Lilynek
szólítottam, soha nem anyának. Férje, más gyereke nem volt, és míg
józanul élt, addig mindent megadott nekem, egész öt éves koromig. Utána
azonban inni kezdett, az alkohol a rabjává tette, és engem otthon
hagyott éhezni, és minden este, amikor hazatántorgott, megvert,
megkínzott, és semmiféle élelmet nem adott nekem.

Egy
bérházban laktunk, a tizenhetedik emeleten, egy lepusztult
felhőkarcolóban, ahol semmi nem érdekelte a szomszédokat, sem gyermeki
sírásom, sem nevelőanyám őrült, alkoholbűzös üvöltözése. Az egyetlen
alkalom, amikor felfigyeltek ránk, az volt, mikor Lily főzés közben a
lakásunkat is kigyújtotta, és mire a tűzoltók ideértek, már a felettünk
lakók az ágyukban fulladtak meg és porladtak el, és a szomszédok
mentettek ki bennünket az égő lakásból, majd menekítettek le a
felforrósodott lépcsőn. A liftaknába terjedt a tűz, és gyorsan tört
fölfelé, a felhőkarcoló lángokba borult Delilah részeg főzőcskézése
miatt. Ő sokkot kapott, hogy elveszített mindent, és a kiérkező
mentősök bevitték. Engem is kórházba szállítottak, de mivel csak egy
enyhe füstmérgezést kaptam, hamar kiengedtek, és egy nevelőotthonban
helyeztek el. Hogy Delilah-val mi lett, azt soha többé nem tudtam, nem
is érdekelt. Már nyolc éves voltam, hatalmas szemekkel tekintettem meg
az új világ új csodáit.

A gyerekotthon
lehetett volna rosszabb is. Lepusztult, de stabil kis épület volt,
nyolc gyerekszobával és húsz gyerekkel. Szerencsés voltam, és csak
egyetlen szobatársam volt, egy fekete bőrű, nálam két évvel idősebb
lány, aki saját álmai szerint orvosnak készült. Ez a tény majdnem a
vesztemet okozta. Benne tizenegy éves korára ért meg az elhatározás, én
addigra már betöltöttem a kilencet. Egy éles kést lopott a konyháról
(olyat, amelyet soha nem adtak a gyerekek kezébe), és valahonnan
vékony, de erős köteleket szerzett, és egy éjszaka arra ébredtem, hogy
felettem motoz, és már képtelen vagyok megmozdulni. Az ágyhoz kötözött,
és suttogó hangon szólalt meg. „Ne félj, csak kiveszem a vakbeledet,
olvastam, hogy kell, és utána meggyógyulsz.”

Mondanom
sem kell, hogy teljesen egészséges voltam, de ez a tény egy cseppet sem
érdekelte a szobatársamat, és megszúrt a késsel.

A
sikoltásomra az éjszakás nevelőnő rohant be a szobába, és olyan erővel
csapta falhoz szobatársamat ijedtében, hogy annak vérezni kezdett a
feje, de a nevelőnő, egy erős kezű, hófehér bőrű és sötétszőke hajú nő
nem foglalkozott vele, csak eltépte a köteleimet. Sírtam, hisz minden
kilenc éves gyerek sír, ha vérzik, ha megszúrják, de a nevelőnő
érintése nyomán békés álom borult rám.

Azt
tudom, hogy mikor felébredtem, már nem az ismerős szobában voltam,
hanem egy tágas, gyertyákkal megvilágított, hatalmas helyiségben. Egy
levél várt az éjjeliszekrényen, amelyben a nevelőnő megírta, hogy este
találkozunk, addig maradjak a szobában, de ha kell, csengessek, és jön
valaki, aki kiszolgál. Nem értettem semmit, az ablaktalan, négyszögletű
szobát, amely most hatalmas aranykalitkámmá vált, egyetlen napra.

Suzanne,
a nevelőnő csak napnyugta után jött. Beszélt hozzám, de túl sokat nem
engedett tudnom, később nem is emlékeztem mindenre, amit megosztott
velem. Azt elárulta, hogy miért nincs már meg a sebem, amit a
szobatársam ejtett rajtam, de pár perccel később már hiába próbáltam
felidézni a szavait. Megmondta: nem mehet vissza többé dolgozni a
gyerekotthonba, hiszen két gyermek halála szárad a lelkén, bár a
hullákat nem találják. Sejtelmesen mosolygott rám, de gyerek voltam,
nem érthettem.

Nem maradhattam sokáig.
Másnap már nem láttam Suzanne-t, máshová kerültem. Így ő is békében
maradt, és nekem is nyugodtabbá vált az életem. A hétköznapok
összefolytak az ünnepekkel, minden nap ajándékká vált, új
nevelőszüleimnél, akikhez Suzanne helyezett el. Egy idős házaspár volt,
egy seregnyi, örökbefogadott gyereket neveltek, akik megtanultak
mindent, ami az élethez kellett, és megtanultak összetartani. Szüleink,
akik mindig szerettek bennünket, nem sokkal később meghaltak.
Temetésüket a legidősebb gyermekeik rendezték, én tizenkét éves
kislányként álltam a sírjuknál.

Még négy
évig, egészen tizenhatodik születésnapomig ebben a családban éltem, de
mikor betöltöttem a tizenhatot, úgy döntöttem, most már a saját lábamra
állok.

Az utcán azzal kerestem pénzt,
amivel csak tudtam: legtöbb esetben a testemmel, sztriptíz-bárokban
táncosnőként, vagy prostiként az útszélen. Nem volt más választásom, de
amint elég pénzt szedtem össze, sikerült szert tennem az első saját kis
lakásomra.

A balszerencse azonban ismét
üldözőbe vett, de egészen egy évvel ezelőttig bujkáltam előle, akkor
azonban egy férfi, egy alkoholista kéjenc késsel támadt nekem, és
hasbaszúrt, miután kihasználta a kínálkozó alkalmat.

Azt
hiszem, haldokoltam. Percek alatt meghaltam volna, ha Suzanne, az a
nevelőnő, aki tizenkét év alatt semmit nem változott, nem mentett volna
meg. Most nem ájultam el, elég felnőtt voltam ahhoz, hogy tudjam, a
saját erejével gyógyította be a sebemet. Figyelt gyerekkorom óta,
egészen attól a pillanattól, hogy először ébredtem fel a házában.

Mindent
hátrahagytam, és ő vitt haza, ismét a saját villájába, és ott is
tartott. Vámpír volt… beszélgettünk, elmondta, mit kell tudnom erről a
fajtáról. Megígérte, hogy vámpírrá tesz nem sokára, de ez az idő soha
nem jött el. Egy éjszaka, mikor éberen, türelmetlenül vártam, hogy
hazatérjen, nem jött többé. Értettem, hogy háború van, hogy Suzanne-nak
sok az ellensége, de hogy meghalt volna, azt nem tudtam elfogadni. Hogy
mindenki meghaljon, aki valaha a közelembe kerül…

Két
éjszakára rá ismét vámpírok jöttek, és kifosztották a villáját. Engem
ők is ugyanarra használtak, amire régen a halandó férfiak, sebekkel
hagytak ott, nem vittek magukkal, nem kellettem nekik tovább. Gyenge
voltam, és nem volt, aki segítsen rajtam, és nem értettem, miért nem
öltek meg azok, akik olyan könnyen ölték meg az embereket.

Nem
mentem messzire, csak az első orvosig jutottam el, ahonnan hamarosan
kórházba szállítottak. Két hétig, vagy talán tovább feküdtem ott,
kitéve annak, hogy bármely pillanatban meghalhatok, de szerencsém volt,
és hamarosan gyógyultan engedtek ki.

Az első utam a vasútállomás felé vezetett, és az első szimpatikus városba vettem jegyet.

Bloodforest…
már egy hónapja élek itt. Nyugodtan, és ugyanakkor mindig aggódva, hogy
egy nap engem néz vacsorának egy vámpír. Találtam munkát, megélhetést,
és gyakran járok a vámpírbárba.



Ahogy
kinézek: a hajam vörös és hosszú, a szemem természetellenes módon a
sárga és lila színekben pompázik. Általában rövid ruhákat hordok,
toppokat, és miniszoknyákat, vagy rövidnadrágot télen is. Ha másra is
kíváncsi vagy, ismerj meg!



Freya