Francesca



Csodálatos
helyen láttam meg a napvilágot. A természet övezte Splendor-ban, mely
Nagy Britannia egyik legcsodálatosabb vidéke. Gyakoriak erre az üdülök,
hisz ki ne akarna néhány napra megszabadulni a nagyvárosok zajától,
bűzétől. Én egész életemet itt élve viszont vágytam a nagyvárosba. Nem
akartam sok mindent, csupán elmenni egy nemzetközi színházba, hiszen
oly sok szépet hallottam nagynénémtől, ki előző férjével a
nagyvárosokat járta, végül építészként hamar rájöttek, hogy a vidéki
villák, lakások jóval nagyobb kincset érnek, így találták meg Splendor
mesés városát, hova szüleim is követték őket, a szétválaszthatatlan
testvérviszony miatt, ami anya és a nénikém között fonódott.

Gyakorta
ábrándoztam arról hogy egy nap eljön értem a mesebeli herceg, aki
magával visz a nagyvárosok nyüzsgő életébe, bár a fehér ló helyett nem
bántam volna ha limuzinnal állít be. Az ábrándok, a gyerekes vágyak
viszont csak nehezítették mindennapjaimat. Fogadót vezetünk, így nem
meglepő, hogy a pénz megspórolás miatt engem is a munkások soraiba
állítottak. Fizetésem negyedannyi volt, mint a rendes dolgozóknak,
mégis boldogan végeztem a munkát, azzal hitegetve magam, hogy felnőtt
számba vesznek. 11 évesen kissé furán hangozhat a felnőtt szó, de
lelkesedésem sosem apadt.

Hónapok teltek
el, és nem kerültem közelebb a hőn áhított vágyaim beteljesüléséhez.
Tudtam hogy butaság, de meg akartam szökni, ha már másként nem
sikerülhet a kijutás ebből a börtönparadicsomból.

12.
életévem betöltésekor már kirajzolódott bennem a szökési terv minden
mozzanata. Pár hét elteltével el is kezdtem a megvalósítását. Szerettem
a szüleimet, de egykeként, mindig odafigyeltek rám, ezért valami olyan
megoldást kellett keresnem, amivel elterelhetem a szökésről minden
gyanújukat.

Érkezett a városba néhány
héttel ezelőtt egy idős hölgy, akinek a szobájába nem lehetett belépni.
Állítólag súlyos beteg volt, és meghalni jött Splendorba, ebbe a földi
paradicsomba. Kapóra jött a betegsége, és a tényt, hogy meg is
halhatok, nem fogtam fel igazán 12 esztendősen.

Mikor
mindenki nyugovóra tért, én csak ekkor kezdtem meg éjjeli kis túrámat.
Kibújtam az ágyból, s filmbeli megoldásként párnákat dugdostam a takaró
alá, ha netán felébred valaki.

Játéknak
fogtam fel az egészet, és felkommandóztam a beteg hölgy szobájáig.
Felegyenesedve az ajtóhoz léptem, és sűrű levegővételek közben
lenyomtam a kilincset. Az halk nyikordulással ki is nyílt, bár a
szívverésem olyannyira zakatolt hogy mást nem is hallottam. Még azt sem
vettem észre, hogy időközben valaki mögém settenkedett…

Már
ép léptem volna be mikor erőteljes ujjak fonódtak a karomra. A
sikítástól csak a lebukás tudata fogott vissza. Mindenkép el akartam
jutni vágyálmaim színhelyére. Meg akartam fordulni. Látni akartam ki
van mögöttem, de mielőtt bármit is tehettem volna, éles fájdalom
hasított a nyakamba, s ujjak tapadtak ajkaimra, lehetőséget sem hagyva
a segélykérésre. Egyfajta éber kómába zuhantam. Hallottam minden neszt,
minden mozzanatot, de olyan gyenge voltam a furcsa szívó érzés után is,
hogy szemeim felnyitására sem volt elég erőm.

Nem
tudom meddig tarthatott ez a különös állapot. Az első dolog amire
emlékszem ezek után, a hideg. Lassan nyitottam fel szemeim, hogy lássam
hol is vagyok. Egy ismeretlen helyen ébredtem. Valójában nem volt
hideg, ami az érzést keltette bennem, a jégkékre mázolt falak lehettek.
A szobában minden ebben a színben pompázott. Rideg küllemű hely volt
megkell hagyni, valami mégis megragadott benne. Az ágyam szélén
veszteglő férfit észre sem vettem, még meg nem szólított. Mély hangját
hallva azonnal kalimpálni kezdett a szívem. „Az első szerelem a
legszebb” mondogatta nagynéném, de csak ekkor értettem meg mi is az a
szó: Szerelem. Hogy miért vitt magával, honnan tudta szavaimat, mielőtt
kimondtam volna, és hogyan érezte át a bánatom, még mai napig is nehéz
megértenem. Apám volt apám helyett, s egy báty, akihez szereteten
kívül, valami erősebb érzés fűz. Egészen kicsiként, 12 évesen kerültem
hozzá, de az éjjeli séták, a bensőséges beszélgetések szoros érzelmeket
szőttek közöttünk, s bár ő sosem mondta, én éreztem hogy megkedvelt,
úgy ahogy én őt. Évek multán is együtt maradtuk, mégis csak rajtam
látszott az évek múlása. Ő ugyanúgy huszonéves maradt, mint amikor
megismertem..

14 éves lehettem mikor
megtudtam miért nem öregszik. A vámpírlét története a lelkemig hatolt,
s az eddig vágyott álmok semminek tűntek e mellett. Kérleltem,
könyörögtem: tegyen vámpírrá, de konokul nemet intett, és hallgatást
parancsolt..

Magam sem tudom miért változott
minden meg. 15. születésnapom alkalmából végre láthattam a nemzeti
színházat, bár csak éjjel, lámpafényben, de az előadás csodálatos volt.
Életem legszebb napja. S ezen az egyetlen éjszakán minden vágyam
teljesült.

Hazaérve a színházból önfeledt
boldogsággal hadartam mondataimat, ódákat zengve az előadásról, s észre
sem vettem hogy Darien eközben mélyen hallgat. Csak monológom
végeztével vettem észre vívódását. Nem kérdeztem mi is a baja, csupán
hozzábújtam, mint annyiszor kislányként, de most először mást váltott
ki ez a gyermeteg gesztus. Csókot kaptam, s loptam, majd szenvedélyes,
heves, mégis gyengéd és odaadó szeretkezéssé forrt ki. Ezen az éjjelen,
talán a felhevültségtől, talán attól tartva hogy egynap elválunk,
vámpírrá tett. A másnap reggelt a jégkék függönyökkel kiszorított,
naptalan szobában töltöttem, mint ezután oly sok reggelt. Éjjelente
vadászni jártunk, s kiismertem a vér csodálatos ízét. A gyilkolás
művészetté fejlődött, s végre én is értettem Darien gondolatait. A
láng, ami kettőnk között lángolt soha el nem múló hévvel fűtött nap
mint nap. De mint minden szépnek, ennek is végeszakadt. Darien
legnagyobb vágyálma a napfelkelte látványa volt. Évszázadok óta járta
már a vámpírok nehéz útját, de nem akart meghalni. A sors mégis úgy
hozta hogy így történjen…

Egyik éjjel
vadászat közben más vámpírok cserkésztek be minket. Élvezetből kínoztak
meg mindkettőnket, s ütéseiktől lassan már moccanni sem bírtam. Nem
értettem hogy lehet egy faj ilyen eltérő. Csupán a pirkadat űzte el a
vámpírokat, s én éreztem, hamarosan meghalok. Az utolsó pillanatokban
Darien termett mellettem, sebektől szenvedve bár, de fekete, hosszú
vászonkabátját levéve rámterítette. Az teljesen befedett, mivel
magzatpózba feküdtem az ütlegeléstől. Éreztem féltőn átkaroló karjait,
még a vastag vászon kabáton keresztül is, s az utolsó, és egyben a
legkeserűbb csókját kaptam meg, mielőtt végleg eltakarta volna arcom.
Vidám volt a hangja, bár oly keserűséget tükröztek a gondolatai, melyet
biztosan tudom, hogy sosem felejtek majd el. Azt suttogta hogy mindig
is szép halálra vágyott, s kedvese karjaiban, pirkadatkor nem is
lehetne szebb. Zokogtam, de nem volt bátorságom vele együtt elhagyni az
élők sorát. Ekkor még nem. Rajtam pihentetett karjai, lassan könnyűvé,
majd teljesen súlytalanná váltak, miközben fájdalomittas nyöszörgése,
üvöltései bezengték a tájat, hogy aztán örökre elnémuljanak…

Az
egész napot ott töltöttem, egyedül, kétségek között, de túl éltem.
Megéltem az éjjelt. Egyedül indultam útnak. A keserű érzés sosem
enyhült…

Immár több mint fél éve vagyok
vámpír, s szeretett mesterem, Darien emlékét mai napig a szívemben
őrzöm. A vámpírokon nem sikerült bosszút állnom, de a tudat, hogy későn
menekültek el, s ők is életükkel fizettek, valamivel könnyített
terheimen.

Otthonuktól elmenekültem, s
félév múlva megérkeztem Bloodforest városába. Most a fogadóban lakva
tengetem napjaimat, próbálva túltenni magam a történteken. Az emlékek
ellen viszont nem harcolok. Megőrzöm életem legfontosabb alakját,
Darient, az idők végezetéig…



Jellemem:
Vadóc, lázadó és álmodozó 15 éves lány vagyok. Saját fajom ellen vagyok
a legbizalmatlanabb, s barátkozni is nehezen barátkozom, de akit
egyszer bizalmamba fogadok, az örök barátra talál személyemben.



Kinézetem:
középmagas, telt idomú, mégis vékony nőies lány vagyok. Hátközépig érő
dús kávébarna hajam mellé égkék szemtelen macska vágású szemeim
társulnak.