A nevem Emily. Bloodforestben
születtem tíz évvel ezelőtt, egy nyugodt, csendes házban, a város
szélén. Édesanyám mindig a kedvencének tartott két nővérem nagy
bosszúságára, engem cicomázott, puszilgatott, fésülgetett naphosszat,
és az én kívánságaimat leste. Nem csoda hát, ha már három-négy évesen
sokkal hisztisebb voltam a többiekhez képest, egy elkényeztetett
kislány, aki megszokta, hogy neki minden jár alanyi jogon. Az óvodában
a nevelőnők hiába próbáltak visszarángatni a való élet talajára, semmi
esélyük nem volt rá anyám meggondolatlan nevelése miatt.

Hat
évesen azonban, amikor az iskolába kerültem, nem maradhattam tovább
ugyanaz… a tanárnőnk, egy szintén elkényeztetett, hisztis, vén bányarém
letépte rólam a legújabb, rózsaszín, fodros ruháimat, és a hajfonatomat
folyton kibontotta. Először persze megállíthatatlanul zokogtam
ruhácskáim után, majd néhány hónap múltán kinyílt a szemem a világra,
és a bányarém helyét egy jóindulatú anyóka vette át.

Ezek
után az édesanyám szőkeségét kihasználva nap mint nap vetettem magamnak
„gyönyörű”, ízléstelen ruhákat, nagy hangon siratva a régieket, és
gondosan a ruha alá öltözve mentem be az iskolába, majd ott az
osztályfőnököm kezébe adtam, hogy kezdjen vele, amit akar. Az anyóka
legszívesebben ollót és öngyújtót használt az ízlés megóvására, néha
azt is megengedte, hogy én gyújtsam fel a ruhácskát.

Másodévben
sajnos, pusztán anyagi megfontolásból anyám másik iskolába íratott. Az
itteni tanárnő, legmélyebb sajnálatomra, osztotta édesanyám nézeteit,
és a rózsaszín fodrokat részesítette előnyben. Kénytelen voltam hát
minden energiámat a tanulásra fordítani, és megadni magam az idióta
felnőttek akaratának. Sosem voltam az iskola legjobbja, de vásottságom
ellenére anyám mindig a legtündéribb kislányának tartott, holott nyolc
éves koromra már rengeteg borsot törtem az orra alá – s a csínyekről
sosem tudta, hogy én voltam az elkövetője.

Egyszer
próbálta anyám ráfogni a nálam egy évvel idősebb nővéremre valamelyik
csínyemet – ami egyet jelentett a kanapéhuzat tönkretételével
(történetesen az a huzat óriási margarétákat mintázott, és lila,
rózsaszín és narancssárga színek összeállításából született.) A
huzatnak más baja nem esett, minthogy ollóval kivágtam belőle két
hatalmas virágot, hogy anyám kedvenc blúzára varrjam, varrni persze nem
tudtam, úgyhogy a blúz is a szemetesben végezte. Mivel anyám két hetes
vacsoramegvonásra ítélte volna a nővéremet (aki folyton fogyókúrázott,
és délután semmit nem evett…) kicsit meg is bántam, hogy magamra
vállaltam a büntetést, hiszen én is ugyanazt kaptam, és nekem eszem
ágában sem volt fogyókúrázni.

Azonban
épp ebben az időben akadtak érdekesebbnél érdekesebb könyvek a kezembe,
amelyek vámpírokról szóltak. A városban egyébként is sokat beszéltek
erről a fajról, de anyám mindvégig tagadta a vérszívók létezését, engem
azonban egyre inkább érdekelni kezdtek. Sajnáltam, hogy nem sétálhatok
sötétedés után a városban, hiszen anya óvta a szeme fényét minden sötét
dologtól, de majdnem mindent megadtam volna, hogy egy vámpírral
találkozzak, és beszélhessek vele, vagy talán magam is vámpír legyek.

Egy
évvel ezelőtt már én magam téptem le magamról a rózsaszín ruhácskákat,
mikor anyám még mindig fodrokba akart járatni, babának öltöztetve, és a
kedvenc farmereimben és csinos toppjaimban kezdtem járni, mit sem
törődve anyám véleményével.

Egyetlen
egyszer engedtem meg, hogy ismét rózsaszínbe öltöztessen: mikor a
vidámparkba mentünk, és ez volt a feltétele. Bloodforestben ritkán volt
hasonló szórakozási lehetőség. A vidámpark az éjszakába nyúlt, és anyám
nem tudott ellenállni a nyafogásomnak – amit még mindig nagyon szívesen
alkalmaztam fegyverként – és egy utolsó dodzsemre befizetett.

Persze,
hogy megijedtem, mikor életemben először láttam vámpírt, mikor anyámat
megölték, és mikor Pandora engem is megharapott. A vámpírokat ezeknél
sokkal értelmesebb lényeknek képzeltem el, türelmesebbeknek… ma már
tudom, hogy a rózsaszín ruhácskák miatt haraptak ránk ennyire. Azóta
Darkmoonban élek, és bár az eddigi életemet elveszítettem, egy sokkal
izgalmasabb áll előttem, legalábbis az eddigiek alapján…



Emily