Dominika Semiramis

Oroszországban születtem, 22 évvel ezelőtt, 1985 telén.
Édesapám, és édesanyám orvosok, egy viszonylag jólmenő kórházban. Ahogy
az lenni szokott, az én iskoláztatásom, és neveltetésem is erre a
pályára volt megszervezve. Az, hogy az én szívem teljesen másfele
húzott, nem volt mérvadó.

Hatalmas
birtokok tulajdonosai voltunk. A neveltetésemhez, természetesen
hozzátartozott, az etikett, a tánc, a lovaglás, és minden, amit egy
arisztokrata gyermeknek tudnia kell. Gyűlöltem. Olyan akartam lenni,
mint minden más gyermek. Nekem miért nem lehet játszani, nekem miért
kell folyton helyesen csinálnom, és mondanom mindent? Egyetlen egy
dolgot szerettem az egészben. A lovaglást. Lovam, Menfis egy éjfekete,
hatalmas kanca volt. Ki tudja miért, de csak engem fogadott el
gazdájaként. Emlékszem, ha már mindenki aludt, éjjelenként kilovagoltam
vele a közeli erdőbe és ott csodáltam az éj fekete felhőit, a szél
hamvas szárnyait, és a tó adta képet magamról.

Sokkal
jobban vonzódtam a művészetekhez, mint bármi máshoz. Tekintve, hogy már
5 éves korom óta zongorázok, nem volt nehéz bekerülnöm a gimnáziumi
zenecsoportba, ahol végre barátokra leltem, és amibe szüleim sem
találhattak csomót. Szórakozni még mindig nem engedtek ugyan, hisz
akkor nem marad időm tanulni, de az iskolában már voltak barátaim,
kapcsolataim, amiknek felhőtlenül örültem. Otthon a könyvekbe
menekültem, így nem kellett találkoznom, se anyámmal, se apámmal, ha
meg nagy ritkán láttuk egymást, csak dorgálásban volt részem.

4.
éves tanuló voltam, az egyik legjobb iskolában, mégsem éreztem magam
odavalónak. Még zenésztársaim közül sem volt olyan, aki hasonlított
volna rám. Életem iránt érzett keserűségembe menekültem. Nagy művészek
könyveit forgattam minden áldott nap, kezeim között, és rájöttem, az
írás való nekem. De verseim zordak voltak, s sírásra késztették az
olvasó szemeket. Mikor szüleim nagy nehézségek árán kidolgozott
írásaimra bukkantak, mindet elégették. Napokig csak sírtam. A bosszúm
persze nem maradt el. Az egyik szokásos bálon, porrá aláztam őket.
Mindenük volt az arisztokrácia, a nemesség, pedig már jóval magunk
mögött hagytuk e kort. Így, erre az estélyre szakadt ruhában, tépett,
kócos hajjal állítottam be. Anyám elsírta magát, apám, pedig a hajamnál
fogva cibált fel a szobámba. Kitagadtak maguk mellől, és az utcára
kényszerültem.

Nevetséges
ugye? 2003. Már rég kihalt az ilyesfajta élet, de az én szüleim szentül
hitték, hogy ez a helyes, ez a megfelelő. Szégyen, hogy valaha is
hozzájuk tartoztam.

Bár
gyűlöltem őket, vissza kellett mennem a holmimért, elvégre valami csak
kell ahhoz, hogy Moszkvában túléljem a telet. Egykori otthonomban
azonban csak szüleim halott testére leltem. Nem értettem. Össze voltam
zavarodva. Hogy? Ki? A miértet magamtól is tudtam, hisz én is, a saját
vérük is, a halálukat kívánta. Gyászom nem tartott soká, azonban
kíváncsiságom igen. Nyomozni kezdtek gyilkosuk után, és ebben nagyon
kevés segítségem volt, hisz csak egy dolog
volt szembetűnő: két kis pötty a nyakon.



Újra
könyveimben merültem, immáron az én házamban, abban a hatalmas
épületben, melyben eddig is éltem. Napok múltán találtam csak meg
kérdéseimre a választ.

Vámpírok.
Olyan lények, akik az éjt uralják, a sötétben élnek, és halandók
vérével, életével táplálkoznak. Mondanom sem kell, hogy rettentően
megtetszettek ez a lények, közéjük akarok tartozni, hangoztattam a
fejemben újra és újra. Hónapok kemény nyomozása árán derült csak
tudtomra, hogy itt az én hazámban, Oroszországban, uralkodik egy Hannah
nevű vámpírnő. Mindenképp meg akartam találni, de túl közel
merészkedtem, és majdnem halálomat leltem, mint utólag kiderült a
semmiért, hisz Hannah Skóciába ment, és ott éli életét egy ideig.

Akkor
útra fel! Pénzem volt bőven, így könnyedén jutottam el ide, Skóciába.
Beköltöztem egy Bloodforest nevű városba, ahová, állítólag sok vámpír
jár el, vadászni, és egyéb okokból. Őszintén remélem, hogy Hannah is
lejön ide, és elmondhatom neki, terveim, és céljaim.

Jellem:
Kemény nő vagyok, de van humorom. Kíváncsiságom nem apad, a vámpírlét,
mint maga zord, s csodás egyben, felemelően elborítja torz elmémet.
Magányos farkas vagyok az élet sűrűjében, de nem bánom. Bármit
megteszek, amit csak kérnek, hogy én is egy lehessek közületek.

Küllem:
Hosszú barna haj fedi arcom, s szemeim is ezt a színt képviselik. Nőies
alkatom van, középmagas vagyok, telt idomokkal, és testemet fedő
tetoválásokkal, melyek mind egy számomra különleges szót ábrázolnak,
mind a maga nemében s nyelvében.



Üdvözlettel: Dominika Semiramis