A nevem
Akasha. Kr. e. 1362-ben születtem Ahet-Aton városában. Apám, Neferoru,
a fáraó Noferhepruré-Waenré – ismertebb nevén Ehnaton – egyik irnoka,
Anyám, Nefernoré, Meritaton isteni hercegnő öltöztetőnője volt.
Egyetlen öcsém, Paszar 12 éves korában meghalt, tüdőgyulladásban.
Testvérem elvesztése nagyon megviselte a szüleimet és engem is. Ekkor
én már 16 éves voltam és a Hercegnők Palotájának konyháján dolgoztam.
Anyám egy napon odajött hozzám és azt mondta ideje férjhez mennem. Már
sejtettem hogy megvan a vőlegényem is, ám az eszembe sem jutott, hogy
mire hazaérek már a konyhában ülve, hideg sört iszogatva beszélget
apámmal. Fiatal, jóképű és ahogy a megjelenéséből meg tudtam ítélni
elég jómódú volt. Apám. amint meglátott bemutatott minket egymásnak.
Vőlegényem Pahneszi főpap harmadik fia, Aaszedzsem volt. Rá három
hónapra megtartottuk az esküvőt. Nem voltam belé szerelmes, de nem
utasíthattam vissza, apám neki ígért, hát hozzá kellett mennem.

Vámpír
életem két évvel később kezdődött az áradás második hónapjában. Épp
hazafelé tartottam a palotából, mikor három tolvaj bekerített és a
pénzemet követelték. Szerencsétlenségemre nem volt nálam semmi sem. Már
attól tartottam, vagy megölnek, vagy megerőszakolnak, mikor egy sötét
köpenyes férfi hirtelen ott termett és a rablókat megölve megmentett.
Azt hittem engem is utánuk küld. Ehelyett azt kérte lágy hangon, hogy
szállásoljam el ma éjszakára. Természetesen beleegyeztem. Kedves
embernek tűnt. Az éj közepén azonban arra ébredtem, hogy véremet szívja
és bárhogy kapálódzom nem sikerül ledobnom magamról. Ez után már csak
arra emlékszem, hogy egy koporsóban találom magam és mikor kiszabadulok
belőle, őt látom a falnak támaszkodva, és hihetetlenül szomjazom.
Mesterem neve Uadzsmesz volt. 1420 évvel korábban lett vámpír, 24
évesen, Thébában. Majdnem 100 évig voltunk egymás társai, aztán eltűnt
és többé nem láttam. Úgy döntöttem, én is elhagyom Egyiptomot. Már nem
volt miért ott maradnom. Csak Uadzsmesz ragaszkodott hozzá hogy ott
éljük. Rómába mentem hajóval. Keserves heteket éltem át, míg végre
Rómába értem. Lenyűgözött. Még sosem jártam a Két Országon kívül.
Minden más volt: a fák, az épületek, a ruhák, az emberek, a levegő, az
időjárás… minden. Imádtam ott lenni. Egyetlen problémám az volt hogy
nem értettem a nyelvet, amit beszéltek. Ám ez is hamar megoldódott,
ugyanis összefutottam egy Avicus nevű vámpírral. Ö is Egyiptom szülötte
volt, akár csak én. Társává fogadott és segített beilleszkedni. Hála
tanítgatásainak lassan megértettem, mit beszélnek az emberek és
felvettem az ő szokásaikat is. Nem tudom mennyi ideig voltunk együtt.
Egy idő után már egyáltalán nem számoltam az éveket, azt sem tudtam,
mikor milyen nap volt, vagy hány óra. Nem érdekelt, hisz örökké éltem.
Miután elváltunk, hosszú ideig csak egyedül bolyongtam a világban.
Jártam a távoli Indiában, a messzi Kínában és Japánban, de megcsodáltam
a csodálatos Görögországot is. Bejártam a világot, megtanultam számos
nyelvet és láttam ezernyi csodát. Visszatértem Egyiptomba is, de nem
maradtam néhány évnél tovább. Nem éreztem otthon magam, bármennyire is
vágytam rá. Az már nem az én Egyiptomom volt. Velencében futólag
összeismerkedtem Mariusszal, de nem jöttünk ki valami jól. Aztán
Párizsba utaztam. Imádtam a francia nyelvet, a bálokat, színházakat, az
utcán nyüzsgő tömeget, és a francia fiúk friss, üde vérét. Általában
fiatal férfiak vérét ittam. Főleg gazdagokét. De olykor szegény, beteg
gyermekekből is ittam. Párizsban ismerkedtem meg Lestattal is.
Eszméletlenül jóképű volt. Vágytam rá, hogy a társa legyek, bár ezt
neki sosem mondtam. Néhány hónapot vele töltöttem, s aztán külön váltak
útjaink. Ö Gabrielle társaságában világot látni ment, én pedig
visszatértem Indiába. India azon kevés helyek egyike volt, mely felett
megállni látszott az idő. Évszázadok alatt alig változott. Ebben az
országban nem éreztem úgy, hogy egy vénségesen vén, egyiptomi szobor
vagyok, aki bár mozog, nem egyéb, mint egy élettelen kődarab. Újabb
évtizedek multán meguntam a változatlan Indiát és úgy döntöttem,
megnézem Amerikát. Tökéletes ellentéte volt Indiának, Egyiptomnak,
Kínának, vagy más országoknak. Nem voltak évszázados hagyományai vagy
több ezer éves történelme. Egy nem rég született világ volt, mely
otthont adott bárkinek. Ez utóbbi remek dolog volt abból a szempontból,
hogy változatosak voltak vacsoráim. Nagyjából 200 év múlva ismét
elkezdtem körbeutazni Európát, és egy kis országban, telepedtem le,
melyet Magyarországnak hívnak. Itt összefutottam egy régi ismerősömmel,
akit Párizsban ismertem meg. Hannahnah hívják, ő is vámpír, akár csak
én.

Azóta is itt élek ebben
a kis országban. Gyermekeim nincsenek. Az évszázadok során senki
olyannal nem találkoztam, akit érdemesnek találtam volna erre az
életre. Vagy azért, mert túlságosan is szerettem ahhoz, hogy ezt tegyem
vele, vagy mert úgy véltem az a kis idő, mit eddig leélt is sok volt
számára. Vámpírnak lenni sokszor iszonyúan nehéz, ám számtalanszor
hálát adok a sorsnak, hogy az vagyok. Annyi mindent láttam, átéltem,
megismertem… Szeretek élni. Több ezer év múltán még mindig szeretek
élni, és rendkívül örülök, hogy ez így van.